A Semmelweis-reflex és amiért érdemes rajtakapni magunkat
Van az úgy, hogy egy új információ hallatán reflexből jön a válasz: "Na, ez biztos nem igaz." Ismerős? Ne aggódj, nem vagy vele egyedül! Van is erre egy jól hangzó nevünk: Semmelweis-reflex. És igen, van köze a híres orvoshoz.
De ki volt Semmelweis?
Semmelweis Ignác, "az anyák megmentője", a 19. század közepén döbbent rá, hogy ha az orvosok kézmosás nélkül mennek boncteremből szülészetre, az nem túl jó ötlet - sajnos ebbe a folyamatba, annak idején túl sok édesanya halt meg. MI lett a veszte? Publikálta a tényt. A kollégái reakciója? Leginkább megsértődtek. Mert hát hogy jön valaki ahhoz, hogy megkérdőjelezze a megszokott gyakorlatot?
Ez az a bizonyos Semmelweis-reflex: az új tudás reflexszerű elutasítása csak azért, mert ellentmond a megszokottnak.
Mi köze ennek a fejlesztői folymatokhez?
Akár szülőként, akár pedagógusként vagy fejlesztőként olvasod ezt, valószínűleg te is találkoztál már új módszerekkel, megközelítésekkel, amiket első hallásra furcsának vagy "túl modernnek" találtál.
Gondolj csak arra, amikor először hallottál a Komplex Mozgásterápiáról. Talán felmerült benned, hogy milyen összefüggéseket mutat a mozgás a tanulási nehézségekkel? Nem lehet, hogy ilyen egyszerű lenne? Vagy hogy "miért nem jó az, amit eddig csináltunk?"
A válasz: lehet, hogy jó volt. De lehet, hogy most még jobb is lehet.
Szülőként is belefutunk
Szülőként különösen nehéz új dolgokat befogadni, amikor már így is milliónyi tanácsot kapunk. De ha elzárkózunk attól, amit nem értünk elsőre, könnyen lehet, hogy pont valami nagyon fontos lehetőséget zárunk ki – például egy olyan módszert, ami segítene jobban megérteni, mire van szüksége a gyermekünknek.
Miért érdemes rajtakapni magunkat? Az elefánt a szobában és a "mert így szoktuk" béklyója
Mert a valódi fejlődés gyökerei sokszor ott ereszkednek a mélybe, ahol végre elengedjük a berögzült "mert így szoktuk" mantrát. Ez érvényes a mi szakmánkra, a pedagógusokéra, a fejlesztőkére, és bizony a szülőkre is. Ez a komfortzónánk biztonságosnak tűnő, ám gyakran szűkös határainak elhagyásával kezdődik.
Gondoljunk csak a régi, tanulságos történetre az elefántról és a vak emberekről. Egy hatalmas elefántot vezetnek egy csoport vak ember elé, akik soha korábban nem találkoztak ilyen lénnyel. Mindegyikük megtapogatja az elefánt egy-egy részét, majd megpróbálják elmondani, szerintük mi is az. Az egyik a vastag, oszlopszerű lábát érinti, és azt mondja: "Ez egy hatalmas fa!" A másik a hosszú, kígyózó ormányát fogja, és így kiált fel: "Dehogyis, ez egy hajlékony kígyó!" A harmadik a hegyes agyarát tapintja meg: "Ez egy éles dárda!" És így tovább. Mindegyikük a saját, korlátozott tapasztalata alapján von le következtetéseket, és képtelenek meglátni a teljes képet.
Ugyanígy vagyunk mi is néha a saját berögzült hiedelmeinkkel és módszereinkkel. A "mert így szoktuk" egyfajta vakságot okozhat, megakadályozva, hogy meglássuk az elefánt egészét, a probléma vagy a lehetőség minden oldalát. Egy új megközelítés, egy eddig ismeretlen módszer első hallásra idegennek, talán még fenyegetőnek is tűnhet. Azonnal bekapcsolhat a belső "áh, ilyenről még nem is hallottam" sziréna, ami kényelmesen visszazökkent minket a megszokott kerékvágásba.
Pedig éppen ezekben a pillanatokban, amikor a "nem ismert" kapuján kopogtat a "lehetséges", érdemes megállni egy pillanatra. Talán épp most kínálkozik egy új perspektíva, egy eddig rejtett összefüggés, egy hatékonyabb módszer a kezünkbe. Lehet, hogy az az "új megközelítés", amiről most hallunk, éppen az a hiányzó darab a mi saját "elefántunk" megértéséhez.
Ezért legközelebb, amikor egy új ötlettel, egy friss szemlélettel találkozunk, vegyünk egy mély lélegzetet. Próbáljunk meg kilépni a saját "megtapogatott" részünk korlátai közül, és nyitott elmével, kíváncsian fordulni az ismeretlen felé. Mert a valódi fejlődés nem a megszokás biztonságos ösvényén halad, hanem ott virágzik, ahol a "mert így szoktuk" helyét a "miért ne próbáljuk ki?" kérdése váltja fel. Engedjük meg magunknak, hogy néha "rajtakapjuk" magunkat a régi dogmáinkon, mert éppen ez a felismerés vezethet el minket a teljesebb megértéshez és a hatékonyabb segítségnyújtáshoz.
És ki tudja? Talán Semmelweis Ignác is elmosolyodna odafent, ha látná, hogy legalább mi már elkezdünk kezet mosni – és gondolkodni.
Szeretettel:
Melinda